Chapter2

Sziasztok :) igen, egy év után végre összekaptam magam és folytatom a blogot. Remélem, hogy tetszeni fog nektek, úgyhogy jó olvasást :) O xx


November 29.

Teljes káosz. Mindenki kapkod, én pedig igyekszem gyorsan átismételni a rúgásokat, ütéseket. Bevallom, hogy egy kicsit én is izgulok. Végre kijuthatok erről a helyről és a magam ura lehetek. Szabad leszek... Párizs, New York, Los Angeles, mindegy, csak szabaduljak ki innen! Elmosolyodom és beleharapok a szendvicsembe. Hmmm. Ilyet régóta nem ettem. Egyszer csak Jay terem mellettem és a vállam fölött megnézi mit csinálok.
- Eszel? Neked most nem kéne enned! Holnap van  a te nagy napod! Gyakoroltál már? - sürget.
- Nyugi. Szinte már 12 órája folyamatosan gyakorlok, hullafáradt vagyok, úgyhogy hagyj! - intem le. Jay sóhajt és fejcsóválva leült mellém. Ujjaimat megropogtatva felállok.
- Amúgy pedig, nem holnap lesz. Hanem ma este a Fekete Katakombákban - válaszolok és sietve kifutok az ajtón. Jay döbbenten néz utánam.

*

Most a nyikorgó hintán hajtom magam előre-hátra. Csend van, csak a vasrudak csikorognak. A fák levelei már a legkisebb széllökéstől is lehullanak. Idilli egy pillanat. Hátam mögött megrezzen egy bokor. Hátrakapom a fejem és...

Danielt látom kacagva. 

- Amy gyere kapj el! - kiáltja és egy fa mögé ugrik. Fülemben hallom visszahangzó nevetését. A képet lassan elfújta a szél. Egy ideig bámulom azt a helyet ahol a kisöcsémet láttam. Kiugrom a hintából és ahhoz a fához sétálok ami mögé évekkel ezelőtt egy kisfiú bújt el. Megkerülöm a törzsét, kezemet a kérgén csúsztatva tartom. Megállok, amikor ujjam egy vésethez ér. Összehúzott szemmel végigmérem a keszekusza betűket.  "Ez itt Dan és Amy búvóhelye" Hátraugrom, mintha egy darázs csípne meg. Szám keserű ízzel telik meg, és lábaimat szedve elrohanok. Ahol előbb még a nap sütött, ott most haragos, sötét felhők úsznak. Egyre kísértetiesebb minden. Ehhez a hintához sem jövök többet. 

*

19 óra 48 perc

12 perc a kezdésig. Már egy fekete autóban ülök, és gyomromban a jól ismert szorító érzés lappang. Idegesen rángatom az ujjatlan kesztyűmet. Luclille ül mellettem, a felkészítő. Mindenki így hívja. Ő szokta a küldetésre váró újoncokat felkészíteni az utolsó pillanatban. Segít, hogy a megfelelő ruházatot vegyük fel, emlékeztet a szabályokra és ismerteti a teendőinket. 

- Amanda! Kérlek figyelj rám! Tudom, hogy izgulsz, de ez fontosabb - mosolyog rám kedvesen. - Szóval épp arról beszéltem, hogy az idei évben újításokat vezettek be a Techlanok - folytatja a beszédet, miközben én bólintok. A Techlanok a vének tanácsát jelenti, akik döntenek a kiképzett egyén bátorsága, engedelmessége, illetve a fegyverforgató készsége felől. - Egy hatalmas labirintus lesz a feladat, amikben különböző vadállatokat és ellenségeket rejtettek el. Lesz egy késdobáló doboz is, amire különösen kell figyelned. Ha egy ellenfelet sikeresen legyőzöl, plusz fegyvert kapsz, vagy időt. Efelől te döntesz. A labirintus falai kemény sziklából lesznek, benne pedig mesterséges terepek várnak - fejezi be mondandóját Lucille, amikor a gépjármű zökken egyet. Megérkeztünk. 

*

Cipőm hangosan koppan a márványpadlón. Lucille egy szobába vezet, ahol egy fekete ruha és egy bőrbakancs vár rám. Segít felöltözni, és a derekamra csatolja az övet. Lassan kifújom a levegőt, majd Lucille-el az oldalamon belépek az óriási terembe. Minden tekintet felém fordul, és látom, hogy az egyik Techlan súg valamit a társának. Oda lépdelek ahol a fekete vonalak spirál alakban összefutnak, és ahol egy kígyó 10 centis szobra áll. Letérdelek, fejemet lehajtva várom a bírák utasítását. Lucille eközben csatlakozik a fal mellet álló csuklyásokhoz. 

- Felállhatsz Amanda Skyler! - utasít egy mélyen dörgő hang, ami hatására felállok. A szívem őrülten kalapál és tudom, hogy most ezen múlik minden.
- A feladatod a következő: mindössze 1 óra áll rendelkezésedre, hogy kijuss a labirintusból. Készülj fel, mert a nehéz lesz. Egész végig figyelni fogunk és csak magadra leszel utalva. Csak a megadott fegyverek közül választhatsz - int egy beépített szekrény felé. - Előfordulhat, hogy a terep néha a természetet idézi fel. Egyéb mondanivalóm nincsen - bólint, majd leül. Lucille felé nézek aki fejével a szekrény felé mutat. Odasétálok és kinyitom. Kiveszek egy íjat, egy kést és két pisztolyt. A töltényövet a derekamon kötöm meg, a pisztolyokat pedig a combomra rögzített tokba rakom bele. A nyilat a hátamra veszem, a kést pedig a kezembe fogom. Durva tapintása van, nem illik a kezembe. Viszont ennek van a legélesebb az éle. Az idegesség egyre inkább elhatalmasodik rajtam, a copfomból kiugró szőke tincset kapkodva a fülem mögé simítom. Egy kis vaskapuba állok be. Utoljára hátrafordulok, hogy láthassam az emberek arcát, de egy leereszkedő tömör, fémből készült lap elzárja előlem  a kilátást. Muszáj előre néznem. Ám ekkor a fülembe ordít egy hosszú dudaszó, én pedig olyan gyorsan kezdek futni, mint még soha.

*

Ahhoz, hogy a feladatot ténylegesen befejezzem, ki kell jutnom a Katakombákból. Direkt úgy építették meg, hogy az útvonalak labirintusként kanyarogjanak. Emlékszem, tíz éves koromban volt egy nálam nyolc évvel idősebb barátnőm. Amikor eljött az ő próbája, nem nagyon értettem még, hogy mi történik. Viszont nem jött ki innen. Tisztán emlékszem Apám szavaira. "Elbukott." Máig sem békéltem meg a gondolattal, hogy így kellett véget érni az életének. Az egyik pisztolyt leoldom a combomról és védekezően magam elé tartom, ahogy belém tanították. Hideg leheletem fehér páraként tűnik fel a levegőben, s úszik el. Fázom. Karomon végigfut a liababőr. Lépéseket hallok a túlsó fal oldaláról. Ijedtemben megdermedek. De megszorítom a fegyverem, és bátran előretörök, nem hátrálok meg. Előreugrok egy hangos kiáltással, de ekkor elejtem a pisztolyt. Mi a...

- Hannah? Jézusom, mi történt veled? - futok oda a sarokban gubbasztó lányhoz. Hannah felemeli izzadságtól csatakos fejét és rám bámul. Erőtlenül dadogó hangon ismétli a nevem, egymás után többször. Magamhoz ölelem, próbálom felsegíteni. 

- Amy - néz rám bárgyú fejjel. - Mit keresel itt? 

- 18 éves lettem - néztem  a szemébe - Hannah, itt van a felszerelésed? - teszem kezem a vállára, ami hatására fájdalmasan felnyög. Aggódva közelebb hajolok és egy golyó ütötte seb tátong rajta. Hóna alatt átfogom és igyekszem felemelni. Lába azonban összecsuklik minden próbálkozásomra. Végre valahára talál egy biztos pontot, és megveti lábát a földön. Hannah feladata úgy két hete volt. Ő sem tudott kijönni a Katakombákból. Valóságos csoda, hogy életben maradt, étel és víz nélkül. Hosszú, barna haja csimbókokban lógott és hátához ragadt. Övtáskámból kiveszem a kulacsomat és pár csepp vizet csöpögtetek az ajkára. Szeme kicsit jobban kinyílik és tekintetével könyörög, hogy itassam még. Engedelmesen megdöntöm a kulacsot, mohón kortyol a hideg folyadékból.
- Hannah. Figyelj rám - szorítom meg erősebben a karját. Párat pislog, majd tekintetét rám emeli.
- Együtt kell működnünk, hogy kijussunk - folytatom. Hannah bólint, előhúz háta mögül két puskát és egy pisztolyt. Megdermed, szeme kikerekedik.
- Te is hallod? - kérdezi suttogva. Fülelni kezdek. Tőlünk körülbelül 6 méterre csoszogó léptek hangjai hallatszódnak. Csendben elveszem az egyik puskát, megkérdezem töltve van-e. Aprót biccent. Lábujjhegyen a fal végéhez lépdelek, a fegyver csövét alig láthatóan kidugom. Utálok várni. De muszáj. Kiürítem a fejem, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Dobogó szívvel hátranézek Hannah-ra, aki ugyanolyan rémült mint én. Fejem visszafordítom a hangok irányába. Mutató ujjam a fegyver ravaszán nyugtatom. Nemsokára feltűnik az idegen alak. Rongyos a ruhája, arcán mogorva kifejezés ül. Szakálla egészen ellepi arcát, mélyen ülő szemei gonoszságot sugároznak. Két kezében kést tart. Vizslatva néz körül. Kieresztem a levegőm. Most kell megölnöm, különben ő intéz el minket. Célzok, a puska csöve a szívére mutat. Határozottan meghúzom a ravaszt. A puska nagyot dörren, visszhangzik az üres falak között. A szakállas elterülve fekszik a földön, szeme tágra nyitva, a köves padló körülötte csupa vér. Arcom falfehér lett, érzem, hogy elsápadok. Hannah rögtön mögöttem terem és átölel. Mindketten remegünk. Ez itt már nem játék. Az életünk a cél.

Folytatás következik...

Chapter1 - Why? -

Sziasztok! Szeretnélek megkérni titeket, hogy a fejezet végén válaszoljatok az alábbi kérdésekre: 
1. Melyik rész tetszett a legjobban?
2. Melyik rész nem tetszett?
3. Elégedett vagy a történettel? 
Gondolom észrevettétek de innentől kezdve más betűtípussal fogok írni. A nagy helykihagyásokat a mondatok között és a vastag Ő betűket nézzétek el nekem, de máshogy nem tudtam megcsinálni. Jó olvasást! O xx

2012.  November. 28.

- Védj! Most szúrj! Fejre vigyázz! - biztat Jay, az apám alkalmazottjának a fia.

- Na, jó figyelj!- törlöm meg a homlokom, melyen már izzadságcseppek gyöngyöznek. - Attól még, hogy te már 18 vagy, nincs jogod, hogy parancsolgass nekem! - fordulok el tőle és a gyakorló babát egy erős rúgással messzire parancsolom. Jay átugorja a korlátot és átkarol.

- Tudod jól, hogy apád azzal bízott meg engem, hogy felügyeljek rád - vigyorodik el. Komolyan úgy viselkedik, mintha bébi csőszködnie kellene felettem.

- Hm, érdekes... Akkor neked most nem is kell gyakorolni? Vagy csak félsz, hogy egy lány jobb nálad?- húzom fel a szemöldököm és csípőre teszem a kezemet.

- Ezt vegyem kihívásnak?- kérdezi, és gúnyos vigyorra húzódik a szája.

- Úgy is mondhatjuk-válaszolom és támadásba lendülök. Egy darabig viaskodunk így, de hirtelen Jay torkához érintem a kést, épp csak annyira, hogy érezze, hogy ott van.

- Oké, oké te nyertél - fogja le a kezem és eltolja a torkától. - Úgy is pihenned kéne már... Úgy látom, hogy elfáradtál, és- de itt nem tudja befejezni, mert közbeszólok.

- Jay - sóhajtok egyet fejcsóválva.

- Jó, jó értem én, ne igazgassalak, megvan - mentegetőzik.

- Ügyes fiú - vágok egy gúnyos vigyort és kisétálok a gyakorlóteremből. Egy szőke fiatal nő állít meg.

- Ms. Skyler, menjen fel Mr. X irodájába, hívatja önt - nézett a szemembe.

- Jól van. De kérem, ne magázzon, és én Amanda vagyok, nem Skyler! A Skyler csak a középső nevem - magyarázom, és közben elindulok felfelé a lépcsőn. Visszafordulok és tovább veszem a lépcsőfokokat. Mindig elcsodálkozom, amikor erre a nagy épületre nézek. Sosem értettem, hogy apámnak hogy volt annyi pénze egy ekkora épületet megépíteni, hisz' én egy alig 20 négyzetméteres kunyhóban lakom, úgy, mint a többi "alkalmazottja". Odaérek a fekete ajtó elé és lenyomom a kilincset. Apám megfordul a székében, mint mindig, arcát most is maszk fedi.

- Skyler, kérlek, várj meg a pincében. Nekem még el kell intéznem pár dolgot - int nekem, ami azt jelzi, hogy menjek, hagyjam békén. Csodálkozó arccal kimegyek a szobából. Apám nem így szokott viselkedni... Egyáltalán nem. Megcsóválom a fejem és próbálom győzködni magam, hogy inkább örüljek, hogy most nem... Nem akarom befejezni a mondatot. Nagy levegőket veszek és ezeket a gondolatokat próbálom agyam legmélyére űzni. Leérek a pincébe. A szekrény mellett egy fekete hullazsák pihen, alatta a már örökre szunnyadó lakójával. Kikerekedett szemekkel a szemközti falhoz lapulok, de a kíváncsiságomat nem tudom legyőzni. Tudom, hogy amit fogok látni, nem lesz valami szívszorongató. Óvatosan odamerészkedek a kidomborodó fekete anyaghoz, és felhajtom ott ahol véleményem szerint a fejnek kell lennie. - Te jó ég!- gondolom magamban és a hányinger kerülget. Gyorsan hátrahőkölök és a számra szorított kézzel bámulom a színes hajú lány arcát. Teljesen falfehér, szürke szemei kifejezéstelenül a semmibe merednek. A torkát felhasították, rászáradt vére barnán tapad a nyakára és itt-ott a haja is beleragadt. Elfordulok a holttesttől és szorosan összeszorítom a szemem. Lépteket hallok, és apám nemsokára be is lép a kis helyiségbe.

- Ááá, látom felfedezted Hayleyt - bök a lány felé. - Róla is szeretnék majd veled beszélni és int egyet a fejével, hogy menjek előre. Benyitok még egy ajtón, és egy fegyverraktárban találom magam. A szoba közepéig sétálok, apám is jön utánam.

- Már beszélgettünk a 18. születésnapodról. Magát a küldetést csak akkor kapod meg, amikor hivatalosan is betöltöd a 18. életévedet. De most válassz magadnak, ezek közül a fegyverek közül, olyanokat, amikre szükséged lenne a küldetésed során –vázolja fel apám a helyzetet. Bólintok és kelletlenül közelebb lépek a tárolóhoz. Szívem szerint kirohannék az épületből. Gépfegyverek, pisztolyok, kések sokasága sorakozik ott, felügyelt renddel. Egy polcot is látok ott, és a sarkában meglátok valamit. Egy apró dobozka. Benyúlok érte, ujjaim rögtön rá is kulcsolódnak az említett tárgyra. Kinyitom, egy poloskát és egy nyomkövetőt találok benne. Hasznos dolog, de fegyvert is kell választani. A kések felé fordulok, ahol egy rögtön megragadja a tekintetemet. Rozsdamentes markolatát belevésett minta díszíti, mintha csak nekem készítették volna. Apám mondja, hogy válasszak egy pisztolyt is. Valamit most kijelentenék. Utálom a pisztolyokat. Hogy miért? A pisztollyal lehet a legkönnyebben ölni. Szinte irtózva nyúlok az egyikért, és amint a kezem az egyikre rátalál, villámsebességgel teszem a többi választott tárgy mellé.

- Kitűnő választás - bólint apám komolyan. Kényszeredetten elmosolyodom, mintha örülnöm kéne ennek az egésznek. Apám az egyik fölső polcról levesz egy tokot. Átnyújtja nekem, én pedig gyakorlott mozdulattal teszem a helyére a fegyvereket. 

- Mint már mondtam, fogunk beszélgetni egy kicsit Hayleről. Vagyis pontosabban a telefonjáról, amit te fogsz használni már, hiszen neki nem lesz már rá többé szüksége - mondja nyugodtan apám és előhúz a zsebéből egy lapos fehér telefont, amely ki kövekkel van díszítve. A lelkem mélyén feldúltan, és idegesen gondolom azt, hogy ez lopás. De az apámat vajon ez érdekli? Nem. Úgyhogy ezt a gondolatmenetemet most hanyagolom. 

- Fontos lesz az, hogy tartsuk a kapcsolatot, az alatt az idő alatt, amíg te "elfoglalod magad". Egy nyomkövető is lesz rajtad, úgyhogy ne lepődj majd meg. Ezen kívül gyakorolj többet, hisz nemsokára közeledik az első éles bevetésed. De gondolom ezt már magadtól is tudod. Több mondanivalóm nincs, elmehetsz - fordul a szekrény felé. Magamban sóhajtok egy nagyot, megkönnyebbülésem jeléül. Igyekszem minél gyorsabban elhagyni az épületet, ugyanis itt folyton olyan nyomasztó érzésem támad, itt legbelül. A lábaimat egyre gyorsabban kapkodom, a kis kunyhó felé, amelyben lakom. Nemsokára oda is érek és az ajtót olyan hirtelen mozdulattal nyitom ki, hogy még én is meglepődöm rajta. Bemegyek a házba, és újfent körülnézek az ismerős helyiségben. Valahogyan, valamiért – már magam sem tudom, - eszembe jut Hayley meggyötört arca, amely olyan fiatal volt, mint az a lepke, amely most bújt ki a bábjából, hogy gyönyörű pillangóvá változhasson. De ott van az a szó. Volt. Miért? Miért kell olyan ártatlan embereknek is szenvedniük csupán amiatt, mert véletlenül erre a helyre tévednek? Miért kell bántani olyanokat, akik ártatlanok és nem is tettek semmit? Miért kell az embereknek gyilkolniuk, csupán szórakozásból? Miért kell Hayley szüleinek megélniük azt a szomorúságot, amit nekem? Miért kell 18 évesnek lennem? Miért kell gyilkolnom? Miért vagyok egyedül? Miért nem számíthatok senkire sem? Miért, ó miért, miért, miért? Mérhetetlen szomorúságomban és elkeseredésemben beleütök egyet a téglafalba, bár tudom, ez nem vezet sehová. De hirtelen abbahagyom. A tégla körül, - amelybe belebokszoltam- nem volt habarcs. Meglepetten, de kíváncsian próbálom kivenni a téglát, több-kevesebb sikerrel. Végül sikerült én pedig diadalittasan veszem ki, és teszem le a földre. A tégla helyén egy nagyobb üreg volt. Beljebb nyúlok, és nemsokára kitapintok egy régi, vastag levelet és egy kis erszényféleséget. Kiveszem, leülök az ágyamra és lassú mozdulatokkal kezdem kibogozni azt a csomót, ami a foszladozó borítékot tartja egyben. Megnézem a külsejét, de se feladó nincs rajta, se címzett, így gyanítom, hogy a levelet szándékosan tette ide valaki. Kiöntöm az ágyra a tartalmát és nem is hiszek a szememnek. 5 db. fénykép hullik az ágyam takarójára én pedig óvatosan a kezembe veszem őket. Az első képen, rajta vagyunk mi, hárman. Anya Daniel és Én. Éppen nevetünk valamin, de hogy min, az már örökre titok marad. A második fényképen csak Daniel van, ahogy felfelé bámul, azzal a két jóságos barna szemével. A szája vége ravaszan felfelé kunkorodik, mintha épp jól mulatna valamin.  A harmadik képen én vagyok, egy kicsi hatéves kislány, szőke, összefont hajjal. Egy asztal felé görnyedve rajzolok és kidugom a nyelvem. Az utolsó előtti fényképet veszem a kezembe, Dan van rajta, ahogy az ölembe hajtva a fejét, édesdeden alszik. És itt már nem bírom tovább, rám jön a végeláthatatlan zokogás.  A könnyeim egymás után folynak le az arcomon. De erőt veszek magamon és magam felé fordítom az utolsó fényképet. Anya mosolyog a kamerába, ölében két gyermekével. Az a szem, az a haj és az az arc… Úgy érzem, ez a kép örökre az emlékezetembe ivódik, igyekszem minden egyes kis részletét belevésni, hogy soha, de soha ne felejthessem el. Letörlök pár könnycseppet, és most a levélpapírhoz fordulok, amin átlátszott a tinta, és a levél feladójának kacskaringós kézírása. Olvasni kezdem, és egyre inkább belemerülök a tartalmába. 

Kedves Amanda! 
Mire a levelemet olvasod, biztosan nem leszünk már együtt. Vigyázz magadra és Danielre is! Most az nem fontos, hogy én hol vagyok, csak arra kérlek figyelj most rám! Amikor bekövetkezik a 18. születésnapod, egy szörnyű feladat vár rád. Amint elutazol, a célpontjaidat keresve, ne kövesd el a ráz bízott feladatot, hanem menekülj el! Menekülj el olyan messzire amilyen messzire csak tudsz, mert az életben nem lesz több lehetőséged erre. Valahogy próbáld meg elvinni Dant is magaddal, ne hagyd, hogy apád gyilkossá nevelje! A boríték mellett találsz egy kis erszényt, abban van 5000 font, annyi pénz, amennyit egész életemben összegyűjtöttem. Nem sok, de talán elég egy repülőjegyre San Franciscoba vagy esetleg Georgiába. Ha elolvastad, rejtsd el a levelet, hogy senki se találhassa meg! Szeretlek benneteket, soha ne veszítsétek el a reményt! 
Sokszor puszil benneteket: Anya

Az utolsó két soron látszik, hogy Anyám kapkodva írta meg, mintha sietett volna. De vajon mi elől? A fantáziámat hívom segítségül. Hosszasan kifújom a levegőt és a szívemre szorítom a levelet. Lehunyom a szemem, és próbálom elképzelni ahogy anyám berakja a levelet a tégla mögötti lyukba. Még épp hogy visszacsúsztatja a téglát, de abban a pillanatban felsikít. Egy tucatnyi ember tódul be a házba és elrabolják Anyámat. A gyomrom összeszorul, és a tarisznyát veszem a kezembe, amiben egy pénzköteg lapul. Anyám biztosan sokat dolgozhatott, hogy ennyi pénzt össze tudjon gyűjteni. Még most is hálás vagyok neki. De szegény Anya! Akkor még nem tudta, hogy Daniel hamarosan utána megy. Ha meg tudtam volna akadályozni, hogy Daniel... Visszacsúsztatok mindent a borítékba, és azt a kis tarisznyába teszem, hogy egy helyen legyen az összes tárgy. A párnám alá dugom a "kincseimet" és akkor veszem észre, hogy a fekete, sötét égen, már előbukkant a Hold gömbölyded alakja. Halovány kékes fénye visszatükröződik a komódon hagyott képkeret üvegén. Ránézek a fotóra és mintha magát Danielt látnám a maga teljes valójában. 
-Jó éjszakát Daniel- suttogom a szoba csendjébe és hagyom hogy magával ragadjon az álom. Az egyetlen dolog, amibe menekülhetek és amiben megnyugvást találhatok az életem elől.

Award ^^

El sem hiszem! Tényleg! Csak a prológusért :)

 A díjat nagyon szépen köszönöm Emese Lakynak!!!! <3

Szabályok: 

1.írj magadról 11 dolgot

2.Válaszolj 11 kérdésre.

3.Írj 11 kérdést.

4.Küldd tovább 11 embernek.

1.

1.Barna hajam van.

2.A szobám fala rózsaszín. 

3.Nincs háziállatom. :/

4. Imádok zenét hallgatni. :)

5. Kedvenc színem a fekete, a lila és a piros.

6. Ha szuper erőt választhatnék, akkor repülnék :)

7. Hatodikos vagyok.

8. Matekból hármas lettem félévkor :D

9.Ha meglátok valamilyen 1D-s cuccot sikítok :D

10. Nem szeretem a gyilkolós történeteket ennek ellenére mégis egy ilyet írok :D

11. Kedvenc mondatom: I don't know.

2. 

1.Hány éves vagy? 11.

2. Hány blogot írsz? 3-at

3. Facebook vagy Twitter? Öö inkább Facebook...

4. Kedvenc színész/színésznő? Gerard Butler és Anna Kendrick

5. Hova költöznél el, ha az egész világon bárhol lakhatnál? London

6. Kedvenc ennivalód? Palacsinta és spagetti 

7. Melyik zenét hallgattad legutoljára? :D 1D They Don't Know About Us

8. Mit láttál legutoljára a moziban? Eléggé régen volt, de a Hófehér és a vadász-t.

9. Álompasi? :DDD Harry Styles :D 

10. Milyen telefonod van? Lg... Már elég régi :/

11. Mi volt az, aminek legjobban örültél egész életedben? Nem tudom. Talán annak, hogy megszülettem, mert különben nem lehetnék most itt :)

3.

1. Kedvenc film? 

2. Mi a legrosszabb tulajdonságod?

3. Van háziállatod?

4. Mióta írsz blogot?

5. Szeretsz énekelni?

6. Kedvenc zeneszám?

7. Hobbid?

8. Van saját laptopod?

9. Hány éves vagy?

10. Ha lehetne természetfölötti erőd mi lenne az?

11. Volt olyan film, amit nem mertél megnézni?

4. 

Evelin

Lilla

Beáta

Kamilla

Csilla

Edina

Hanna

Hanna

Hanna

Lili

Vivi

Prológus

Már megint ordibál. Lesütöm a szememet. -Ne mondj semmit, csak fogd be a szád- figyelmeztetem magamat, mert a sötét monokli még mindig ott éktelenkedik a szemem alatt.
-Figyelsz te rám egyáltalán?!-emeli fel durván az állam és tekintetében őrülten lobogó tüzet vélek felfedezni.
-Igen uram-húzom ki magam.
-Rendben van Skyler. A 18-adik születésnapod következik, ami azt jelenti, hogy megkapod életed legfelelősségteljesebb feladatát. De addig menj vissza a házba-magyarázza kissé higgadtabban apám. Vagyis Mr. X. Még én sem tudom az igazi nevét, ezért szólít mindig a középső nevemen. Feszes testtel kisétálok az ajtón, le egyenesen a lépcsőkön, ki az udvarra. A kis házikó felé veszem az irányt, ahol lassan már 4 éve lakom egyedül. Kinyitom a rozoga faajtót és belépek a szobába. Egyenesen a kis szekrénykéhez megyek és kihúzom a fiókját. Egy nyolcéves kisfiú néz velem farkasszemet. Óvatosan a kezembe veszem a fényképet, és letörlöm róla a vastag port. Ő volt Daniel, az öcsém. Majdnem négy éve hogy meghalt. Csak 8 éves volt. Elszomorodom a gondolatra és leülök az ágyamként szolgáló matracra.

 Daniel 2 évvel anyánk halála után ment el. Anyám kedves nő volt, mindig szerény és segítőkész. Danielt jobban megviselte a halála mint engem.   Mindenesetre, ezentúl apám rajta töltötte ki a dühét, ami borzalmas volt. Nekem végig kellett néznem, ahogyan apám bántalmazza a 6 éves öcsémet. És ami a legszörnyűbb volt, hogy nem tehettem érte semmit. 2 év telt el, anyánk halála óta és Daniel akkor adta fel. Ősz volt, hideg és szeles ősz. Dan egyszer csak eltűnt. A nevét kiáltoztam, kerestem égen földön, de nem válaszolt. És akkor megláttam. Az én kis öcsém ott állt a bázisként szolgáló épület tetején. A következő pillanatban csak azt láttam, hogy Daniel eldől, mint egy zsák és hangos puffanással lezuhan a tetőről. Odarohantam kis testéhez, és reménykedtem, hátha még él. De tévednem kellett. Amikor odaértem a Dan már üveges szemekkel nézett a semmibe. És ami a legfurcsább volt... Mosolygott. Mosolygott, mert tudta, hogy már biztonságban lesz. Ott ül majd, anya oldalán, fenn az égben és onnan néz le ránk majd, földön élő emberekre.

Szomorúan elmosolyodom és letörlöm a könnycseppeket, amik suttyomban lefutottak az arcomon. Hirtelen autó hangját hallom és kinézek az ablakon. Egy lesötétített ablakú BMW halad el az ablakom előtt. A hátsó ablakot lehúzzák, és láthatóvá válik egy lány arca. Körülbelül ugyanannyi idős lehet velem, csak a körme ki van festve, a haja zöld, lila és piros színekben pompázik és piercing van az orrában. Mindig is irigyeltem azokat a lányokat, akik járhatnak iskolába. Akiknek vannak barátaik, szüleik és rendes szobájuk. Irigyeltem őket, mert puha ágyban alhatnak, nem kell folytonosan a múltra gondolniuk és legfőképp nem kell azt tanulniuk, hogy hogyan késeljenek meg egy embert,. Mert nekem bizony meg kell tanulnom. Ahogyan íjazni, lovagolni, lőni, és verekedni is. Elfordítom a fejem és nekitámaszkodom a falnak. És van még egyetlen egy dolog, amiért irigyelem azokat a lányokat. Nem kelnek fel úgy, hogy az első gondolat, ami az agyukba tódul az: EGY GYILKOS VAGYOK.